Évzáró

A közelmúltban a Gandhi Gimnáziumban is sor került a tanévzáró ünnepségre. Itt Karin Adamik igazgatóhelyettes bészédét közöljük. Kommnetárok helyett csak azt a tényt ismertetjük a Tisztelt Olvasóval, hogy néhány - demokráciában járatlan - "pedagógus" megtiltotta, hogy a diákok tapssal fejezzék ki tetszésüket.


Kedves Diákok, nevelők, tanárok, intézményvezetés!

Vége egy iskolaévnek, s számomra véget érnek a munkával eltöltött évek is. Amikor Erika néni 45 évvel ezelőtt megszületett, én akkor kezdtem dolgozni. Minden munkahelyemen szerettem lenni, a legjobban azonban itt, az utolsón. Hogy miért?

Sehol máshol nem éltem meg ennyi kedvességet, sehol máshol nem tudtam ilyen kreatívan dolgozni, sehol máshol nem voltak ilyen sokfélék a feladataim.

Ez év végén, decemberben szerettem volna befejezni pályafutásomat, de máshogy alakultak a dolgok. Az utóbbi hónapokban sok jót, de sok rosszat is átéltünk. A jóval kezdem.

Kezdettől fogva hangsúlyoztam, hogy a nevelők munkája legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a tanároké. Hiszen a legtöbb diák itt, a kollégiumban tölti a hét nagy részét. Már az agressziókezelő tréning által is jobban összeszoktak a nevelők. Most, a tanév végén elmondható, hogy egy jól összekovácsolódott csapat az övék. Ugyanez érvényes a legtöbb tanárra is.

De különösen Rajtatok, diákokon látható, hogy az elmúlt években nem végeztünk olyan rossz munkát. Egész egyszerűen: büszkék vagyunk Rátok! Az önszerveződéssel létrejött ülősztrájk megmutatta, hogy bátran és öntudatosan vagytok képesek kiállni iskolátokért. Erre is próbáltunk nevelni Benneteket.

Ha mindig becsületesek, szerények, szorgalmasak és toleránsak vagytok, akkor egy nap elérhetitek az általános megbecsülést. Az első lépést ebben az irányban megtettétek. Ezt bizonyítja a sok pozitív bel- és külföldi reakció is.

Mindenkinek köszönetet szeretnék mondani, első helyen a diákoknak. (Hiányozni fog például Csoki hangos köszönése: „Üdv, Frau Adamik, hogy vagy … ööö … hogy van?)

Köszönet illet minden nevelőt és tanárt. (Hiányozni fognak a beszélgetések például Szakival, a sok fordítási munka Ricsivel, hiányozni fog Joka, Erika, Éva és Rita, akikkel olyan sokat beszélgettem. De ezek csak példák, SAJNOS nem tudok e helyütt mindenkit felsorolni.)

Köszönet a könyvtárosoknak, Anikónak és Komáromi Juditnak, a portásoknak, a gazdaságisoknak, a gondnokságnak, a konyhai dolgozóknak és a többi technikai alkalmazottnak.

Most pedig lássuk az érem másik oldalát:

Nagyon is jól meg tudom érteni, hogy néhány ember ebben az iskolában most fél a jövőtől. Azt azonban nem lehet megérteni, hogy diákokat manipuláltak és manipulálnak – s ezt nem az iskolavezetés tette és teszi.

Nem lehet megérteni, hogy a vezetésen belül volt, akiben a legvégsőkig megbíztunk, s mégis ellenünk dolgozott és dolgozik.

Nem lehet elfogadni, hogy egy új vezetés csak a papírokkal, és nem a diákokkal, szülőkkel, nevelőkkel, tanárokkal és a régi vezetéssel foglalkozik. Lehetséges, hogy csupán pénzről és hatalomról van szó? Senkinek nincs kifogása roma vezetőség ellen, sőt. Mindig is szó volt köztünk arról, hogy az eredeti elképzeléseknek megfelelően egyszer majd volt diákok vezessék ezt az intézményt. Ehhez azonban időre van szükség, hogy a tapasztaltaktól tanulhassák meg az iskolairányítást.

Lehetetlen, hogy egy jelenleg joghallgató volt diákot elbocsátással fenyeget főnöke (a Gandhi Közalapítvány kuratóriumának tagja) csak azért, mert szolidáris volt régi iskolájával.

Lehetetlen, hogy a diákönkormányzat elnökét azzal gyanúsítsák: meghamisította diáktársai aláírását.

Lehetetlen, hogy az ülősztrájkban résztvevőket eltanácsolással fenyegessék.

Lehetetlen, hogy a diákok javát szolgáló projekteket akarjanak megszüntetni.

Lehetetlen, hogy sok pedagógus nem képes a munkájára koncentrálni (néha még az autóvezetésre sem, bizonyítja ezt az elmúlt napok két balesete), mert állítólag a nevelők és a tanárok egy harmadát elbocsátás fenyegeti. Aminek oka állítólag az, hogy egyszerre csak nincsenek rendben a papírok. A munka minősége egyáltalán nem számít, csupán az számít, hogy hiányoznak valamiféle nyelvvizsgák vagy hasonlók. Nem számítanak szociológia- és szociális munkás diplomák, holott az ebben az intézményben végzett munka legalább 50%-a tulajdonképpen szociális munka. A szociális munkát egyébként meg lehet tanulni, a pedagógiát azonban csak elméletben. Az ember akkor jó pedagógus, ha tiszteli a gyereket, ha időt szán rájuk, ha ismeri családjukat, ha őszinte és becsületes.

Lehetetlen, hogy valaki EBBEN az iskolában azt állítsa egy szülő által írt levélről, hogy azt az iskolavezetés diktálja. Több száz családnál jártam, és ma itt előttetek állítom, hogy a szülők többsége képes lenne a mi munkánkat végezni, ha adottak lettek volna a lehetőségei erre. Ugyanakkor azt már nem tudom, közülünk a szülőkéhez hasonló kevés vagy nulla eséllyel ki tudott volna tanulni – én biztosan nem.

Lehetetlen, hogy a cigány tanárnak, csak azért, mert nem cigányságról, hanem minőségről beszél, a kuratórium egy tagja azt mondja: „A Gandhi Gimnázium VOLT a jövőd.”

Lehetetlen, hogy egy jól működő iskolavezetést úgy, ahogy van, elküldenek, s nincs esélye az új vezetésnek egy tanév alatt rendben átadni a feladatokat.

Lehetetlen, hogy négy cigány gyermek anyját, az iskola alapítójának és egykori igazgatójának társát utcára tegyék.

Végül: lehetetlen, hogy engem azzal az indokkal küldjenek el egy a diszkrimináció ellen létrehozott iskolából, hogy német vagyok. Más indokokat el tudnék fogadni.

Legyetek mindannyian biztosak: az életben minden jó elnyeri a jutalmát, és minden rossz is a büntetését.

Egy hete itt állt a lányom is, és a következőket mondta:

„Senki nem veszhet el. Évekkel ezelőtt ez volt az álma Bogdán Jánosnak. Ezen álom megvalósításán azóta sokan dolgoznak szívvel-lélekkel, fáradhatatlanul, kreatívan. Ez a munka sokszor sajnos azt is jelenti, hogy harcolni kell bürokráciával, tudatlansággal, előítéletekkel, azzal, hogy nem toleránsak az emberrel, semmibe veszik.

E helyütt szeretném kifejezni reményemet, hogy ennek az iskolának MINDEN dolgozója képes lenne a napi munka végeztével Bogdán János elé állni és a szemébe mondani: „Igen, ma is azon fáradoztam, hogy ezért az álomért dolgozzak!”

Köszönöm Bogdán Jánosnak. Köszönöm Erikának. Köszönöm mindnyájatoknak.


Karin Adamik, „egykori” igazgatóhelyettes

Pécs, 2009. június 12.